Senki nem szólt, hogy ennyire magányos leszek – az anyaság mentális oldaláról őszintén

És most nem arra a magányra gondolok, amikor nincs fizikailag mellettem senki. Hanem arra, amikor bent, belül érzem úgy, hogy egyedül vagyok a gondolataimmal, kétségeimmel, kimerültségemmel. Hogy nem mondhatom ki, hogy nehéz, mert „örülnöm kéne”, „másnak sincs segítsége”, „nekem legalább egészséges a gyerekem”.

A várandósság alatt sokszor elképzeltem, milyen lesz majd. Láttam magam, ahogy a babámat ringatom a kanapén, ahogy sétálunk a napsütésben, ahogy együtt nevetünk. Hogy természetesen, szoptatni fogom, hisz azt mindenki tud, alszik én meg elolvasok egy rakás könyvet, esetleg új dolgokat tanulok…

 Azt hittem, ha majd édesanya leszek, valami belső bölcsesség bekapcsol, és automatikusan tudni fogom, mit kell csinálni. Meg amúgy is, egy csomót olvastam, tudom a mérföldköveket, pontosan tudom majd, mit kell tennem!

Azt nem képzeltem el, hogy lesznek napok, amikor csak ülök a földön egy babaruhát szorongatva, és nem tudom, mikor zuhanyoztam utoljára.

Senki nem mesélte el, hogy a valóság nem mindig úgy érkezik meg, mint egy hullám, ahogy elhalad egy hajó a Duna partján. Néha inkább olyan, mint egy cunami, ami a semmiből jön, egy óceán aljáról. Csodálod, hiszen ilyet kevesen látnak – de közben egy kicsit elveszettnek is érzed magad, ijedtnek, kétségbeesettnek.

És erről olyan ritkán beszélünk.

 Az érzelmi hullámvasút

Az anyaság első időszakában annyi minden történik egyszerre. A tested változik, a hormonjaid őrjöngenek, nem alszol, folyamatosan figyelsz. Nincs megállás. Közben megszűnsz nőnek, barátnak, dolgozónak lenni – csak anya vagy. És bár ez gyönyörű szerep, néha úgy éreztem, mintha elvesztettem volna saját magamat. 

Volt olyan nap, amikor órákig senkivel nem beszéltem felnőtt nyelven. Amikor már csak az számított, hogy alszik-e a baba, ha nem alszik, miért nem? Evett-e, eleget evett-e, ha nem evett, miért nem? Nem-e beteg? És ha végre csend lett, nem tudtam mit kezdeni magammal. Ültem, és csak... voltam. Vagy sírtam.

 „Nincs baj, csak nehéz”

Sokáig nem mertem kimondani, hogy ez így nem jó nekem. Féltem, hogy akkor majd azt hiszik, nem szeretem eléggé a babámat. Pedig dehogynem! Pont azért voltam olyan feszült, mert mindent jól akartam csinálni. Az én babámnak a legtökéletesebb kell mindenből! Ha beleszakadok is szoptatni fogom, akkor is ha fáj! A legjobb minőségű anyagok, ruhák, játékok vegyék körbe! De közben senki nem szólt, hogy ezt nem lehet tökéletesen. És nem is kell.

Nem tudom, hogy nálad hogy volt – de én úgy éreztem, valahogy mindenki más jobban csinálja. Túl sok volt a „jó tanács”, a közösségi média tökéletes anyukái, és túl kevés a „Figyelj, én is így voltam ezzel. Ez teljesen normális.” Hiányzott a valódi kapcsolódás.

Ami segített – apró kapaszkodók

Nem volt egy nagy varázslat, ami rendbe tett mindent. Inkább sok apró lépés, ami kicsit segített visszatalálni önmagamhoz:

• Elkezdtem napi 10 percet tényleg csak magamra szánni. Egy meleg kávé. Zenehallgatás. Fürdő.
  
  
• Elengedtem a tökéletesség kényszerét. Egyél üveges ételt, kisfiam! – anyád most nem főz! 
  
  
• Elkezdtem írni – gondolatokat, érzéseket. Mint most ezt. Van, aki naplót ír, van, aki blogot.
  
  
• Elkezdtem mozogni, sétálni – nem edzésként, hanem szabad levegőként. Egyre többször vittem a babát is, csak mentünk, néztük a fákat. Lassan a testem is megmozdult, és a lelkem is. 
  
  
• Hordozni kezdtem – ez volt a fordulópont. Kéznél volt, de mégis szabad voltam. Intimitás és mozgásszabadság egyszerre. Mintha visszakaptam volna magam egy kicsit. Újdonsült anyaként, amikor a mentális egészségünk gyakran háttérbe szorul, már az is sokat jelenthet, ha egy kényelmes hordozóval vagy puha babaruhával könnyebbé tesszük a hétköznapokat.

• És elkezdtem beszélgetni más anyákkal – őszintén, szégyen nélkül. A babaklubban, a jógán, a Maminbaba órán találkozhatunk más anyákkal, és hirtelen rádöbben az ember, hogy pont ugyanazok a problémáink vannak, és jó ezekről beszélgetni!

 Te nem vagy egyedül

Ha most épp ebben a fázisban vagy – csak annyit mondanék: nem vagy furcsa, nem vagy rossz anya, és főleg: nem vagy egyedül. Ez az érzés, amit most érzel, sokkal többeknél ott van, mint hinnéd – csak nem mindenki meri kimondani.

És ha szeretnéd, itt most kimondhatod. Írj bátran kommentben vagy üzenetben, szeretettel várlak a Symbyo facebook oldalán, vagy instagramon:

https://www.facebook.com/symbyodesign/

https://www.instagram.com/symbyo

• Voltál-e már hasonló helyzetben?
  
  
• Mit éreztél?
  
  
• Mi az, ami segített kilábalni belőle – vagy épp most segítene?
  
  

Néha már az is sokat számít, ha leírjuk. Ha valaki elolvassa. Ha valaki azt mondja: „Én is.”

 Neked is van egy történeted?

Oszd meg, ha szeretnéd – névvel vagy név nélkül.
Lehet, hogy pont a te szavaid adnak reményt egy másik anyának. 

Emailen várom történeteiteket: info@symbyo.hu